Történelmi áttekintés

Részletek

Utolsó frissítés: 2023. február 06. hétfő, 10:58

Őseink a Kárpát-medencében - ahogyan a világ más tájain - számos olyan népről, népcsoportról tudunk, amely a víz mellett telepedett le. A római hódítással, a Duna által határolt Pannónia a mediterrán kultúrterület része lett. A Dunát a rómaiak "a birodalom üdve"-ként emlegették. A III-IV. században már lecsapolási munkákat végeztek, melyek közül a legjelentősebb a Sió-csatorna elődjének megépítése volt, a Pelso-tó (mai nevén Balaton) vízszintjének szabályozása céljából. A római fennhatóság megszűnése után az épített rendszerek – a fenntartás hiánya miatt – tönkrementek. A X-XI. században a vizes területek lecsapolása dokumentálhatóan a szerzetesrendek betelepedésével kezdődött, akik "mocsaras vidékeket szárítottak ki”.

A vizekkel kapcsolatos első magyar törvény Könyves Kálmán (1095-1116) Dekrétomainak Első Könyve, 16. fejezete említi. 1247-ben, a tatárjárás utáni újjászervezés során – IV. Béla utasítására – Csák István nádor műszaki szemlét tartott a Rába völgyében fennálló malomgátak és műszaki töltések felett.

A városok védelmének és a mezőgazdaság fejlődésének, a majorsági gazdálkodás terjedésének hatására előtérbe kerültek a vízgazdálkodási kérdések. II. Mátyás törvényei elsősorban a Tisza, a Duna és a Vág folyók szabályozását szorgalmazták. A vizek kiáradásával okozott károk elkerülésére biztosokat jelölt ki, törvényben meghatározott hatáskörrel. A Vág és a Duna szabályozásához szükséges költségekről, valamint eszközökről a Magyar Királyi Kamara, a meglévő műtárgyak állagmegóvásáról – büntetés terhe mellett – a közbirtokosság gondoskodott. 1695. évben felállították a királyi kamara telekkönyvi hivatalát, amely a nyilvántartások vezetésén kívül a műszaki felmérésekkel is foglalkozott.

Mária Terézia 1773-ban engedélyezte, hogy a sójövedék 1,5 %-át a folyók vízrajzi felvételére, a hajózható folyók medrének és a vontató utaknak karbantartására használják fel. A „só-alap”-ból támogatott Hajózási Igazgatóság 1777-1780. között működött.

A század második felében az Európában dúló háborúk miatt nőtt a mezőgazdasági termények iránti igény. A felvilágosult abszolutizmus gazdaságpolitikája célul tűzte ki az örökös tartományok olcsó élelmiszerrel és nyersanyaggal történő ellátását. A szántóterületek és a szőlőültetvények fejlesztésének igénye megmutatkozott a Tisza-vidék vízrendezési munkálataiban is, melyek közül a legjelentősebb az Abádszalók közelében található Mirhó-fok 1754. évi első elzárása. A Mirhó-fok korábban, a tiszai áradások alkalmával, közel 500 km² láp- és mocsárvilágot táplált.

Az országban meglévő terményfelesleg elszállítását – a járhatatlan közutak helyett – a víziutak kiépítésével akarták megoldani. II. József a Helytartótanács feladatává tette a magyarországi folyók hajózhatóvá tételével kapcsolatos állapotfelmérést. 1788-ban létrehozták a királyi kamarának alárendelt Vízi és Építészeti Főigazgatóságot, amely előkészítette és bonyolította az állami vízrendezési beruházásokat. A vármegyék is végeztek vízi munkákat, ezeket a vármegyei mérnökök irányították. A vármegyék munkáit gyakran királyi biztos felügyelte.

II. József császár, aki magyar szaktanácsadói (Örmény József, Molnár János és Makó Pál) javaslatai alapján 1782-ben kiadott rendeletével a Budai Egyetem Bölcsészeti Karán (mai ELTE) létrehozta a világ első polgári Mérnökképző Intézetét, melynek feladata a földmérés és vízépítés oktatása. A Mérnökképző Intézet, mely 1850-ig állott fenn, 1275 mérnököt bocsátott ki, közöttük a XIX. század közepén megindult munkálatok előkészítőit, tervezőit, a magyar vízi mérnöki kar kimagasló vezéregyéniségeit, többek között Vedres Istvánt, Huszár Mátyást, Ladányi Sámuelt, Beszédes Józsefet és Vásárhelyi Pált. Többszöri átszervezés után 1872-ben Magyar Királyi József Műegyetem néven egyetemi rangra emelték, mely 1909-től – a mai is ismert – lágymányosi épületekben képezi a mérnököket.

Kiss József kincstári mérnök részvénytársulatot alapított 1793-ban, és az udvari kamarával szerződést kötött a Dunának a Tiszával – hajózható csatornával – történő összekötésére. A Ferenc-csatorna az addigi Szeged-Pest közötti hajózási útvonalat 227 km-rel rövidítette meg. A csatorna vizét nemcsak hajózásra és közlekedésre, hanem egyéb gazdasági tevékenységekhez (például kenderáztatáshoz) szükséges vízkivétellel is hasznosították.

Az uralkodók törvényileg ösztönözték ugyan a vízrendezési munkálatokat, és az elkészült rendszerek fenntartását, a költségeket azonban a vármegyéknek, illetve a védett területek tulajdonosainak kellett biztosítaniuk. A műszaki beavatkozások tervezése, illetve kivitelezése során ütköztek a helyi érdekek. A társulatok jogi kereteit I. Ferenc király 1807. évi XVII. törvénycikke alapozta meg.

Az első szabályozó társulat József nádor támogatásával alakult 1810-ben, Sárvíz Csatorna Társulat néven. Néhány dunántúli társulat kivételével nem követte nagy társulatalakítási hullám a kezdeményezést.  Ez részben a felmérések és a tervek hiányának volt köszönhető. V. Ferdinánd király (1835-1848), apja példáját követve erősítette a társulatok jogait. Az uralkodó ezzel a törvénnyel rendelkezett az érdekeltek kötelező közös teherviseléséről.

Az 1840. évi X. törvénycikk megtiltotta, hogy a vizek természetes lefolyását mások kárára gátolják. A közhasznú munkák munkaerő-szükségletét közmunkával biztosították. Töltések, átmetszések és más vízszabályozási munkák közmunkaigényét a haszonélvező közbirtokosok, úrbéri földek esetében a községek finanszírozták. Ingyen közmunkát csak rendkívüli esetben (pl. árvizeknél) lehetett igénybe venni.

A Helytartótanács utasította a Vízi és Építészeti Főigazgatóságot a Körös-vidék, majd a Duna vízrajzi munkáinak megkezdésére. 1834-ben megalakult a Királyi Tisza Térképészeti Iroda, amely végrehajtotta a Tisza vízrajzi felmérését. 1846. évre a tervezéshez szükséges alaptérképek rendelkezésre álltak. Országszerte alakultak a folyószabályozási és a lecsapoló társulatok. Jól képzett mérnökök sora tervezte és irányította a munkálatokat. Az állam biztosokat jelölt ki a munkák ellenőrzésére. A század elején Magyarország területének 13 %-át rendszeresen elöntötték a folyók. Az elöntött területek fele a Tisza árterére esett. A ’40-es évekre tehető az első Tisza-menti társulatok alapítása. A szabályozásban érdekelt Tisza-menti regionális társulatok 1846-tól a Tiszavölgyi Társulat alatt tömörültek, megtartva belső szuverenitásukat. Az egységes rendszerű szabályozás Vásárhelyi Pál tervei szerint, gróf Széchenyi István, mint a Helytartótanács Közlekedési Bizottmányának elnöke irányításával indult meg.

Az 1848-as forradalom leverését követő majd két évtizedet átölelő abszolutisztikus uralom homogén állam létrehozására törekedett. Létrehozták az ideiglenes földadó-kataszteri nyilvántartást.

Tanulmányok születtek az Angliából származó drénezés elvéről és módszereiről. A szakirodalom foglalkozott a „rétmíveléssel”, rétöntözéssel. A gazdasági konjunktúra kedvezett a vízrendezési munkák folytatásának. A Tisza-szabályozást 1850-től a kereskedelmi miniszter hatáskörébe rendelték. A kiegyezés után tiszai kormánybiztosság irányította a befejező munkálatokat. A fővárosi és az alatta levő kb. 100 km Duna-szakasz rendezését a Közmunka és Közlekedési Minisztérium felügyelte. Országszerte jelentős szerepe maradt az ármentesítő és lecsapoló társulatoknak, mind az árvédelmi rendszerek kiépítésében, mind a működtetésében. Az árvízmentesítés maga után vonta a belvízproblémát, amelyet korabeli szaklapok szerint lecsapoló társulatok alapításával célszerű megoldani. Az 1871. évben született meg a XXXIX. törvénycikk, amely meghatározta a vízszabályozási társulatok működési kereteit. A szabályozási tervekről az alsó és felső községek alispánjait is tájékoztatták, a terveket 30 napra közszemlére bocsátották. A törvény rendelkezett a társulat tisztségviselőiről (elnök, alelnök, választmányi tag) és tisztviselőiről (legalább igazgató és mérnök). A Vízitársulati törvényt követte a gátrendőrségről szóló törvénycikk, amely oltalom alá vette az árvíz elleni védelemre épült védgátakat (töltéseket), gátrészeket vagy egész gátrendszereket, a gátakhoz tartozó vízlecsapoló árkokat, zsilipeket, faültetvényeket, és padkákat. A társulatok feladatkörébe tartozott a gátőrség fenntartása, az árvízi védekezés feltételeinek biztosítása, az igényelt anyag- és munkaerő-szükséglet jelzése. A társulatok árvédelmi tartaléktőkével és gátvédelmi szabályzattal rendelkeztek.

Kvassay Jenő irányításával 1879-ben megalakult az Országos Kultúrmérnöki Hivatal, melynek 1881-ben már nyolc kerülete volt. Ezek közül a IV. és V.-nek Kassán volt a székhelye, mert itt működött a vízmesterképző iskola, a többi kerület pedig Budapesten székelt. Nagy ütemben folytatódtak az ármentesítő és lecsapolási munkák – képzett szakemberek irányításával –, amelyek indokolták, hogy e tevékenységet egységesen és törvényileg szabályozzák. 1886. január 1-jén életbe lépett az 1885. évi XXIII. tc., az első vízjogi törvény. A törvény életbe lépésével az Országos Kultúrmérnöki Hivatal feladatköre jelentősen megnövekedett, ezért sorban alakultak meg a területi kultúrmérnöki hivatalok. Önálló vízügyi ágazat nem létezett.

1948. június 2-án – az államosítások szerves részeként – megtörtént a vízügyek államosítása is. Az állam feladatává vált minden vízgazdálkodási tevékenység, megszűntek a vízitársulatok, megalakult az Országos Vízgazdálkodási Hivatal és területi szervei, a vízgazdálkodási körzetek és kirendeltségek. Az OVH által irányított vízügyi igazgatás a Földművelésügyi Minisztérium keretében működött, illetve annak felügyelete alá tartozott. Létrejött 11 minisztérium képviselőjéből az Országos Vízgazdálkodási Tanács is.

1951-ben újabb szervezeti változások, feladatsor megosztások történtek. A vízügyi feladatok megosztásra kerültek a Földművelésügyi, illetve a Közlekedés és Postaügyi Minisztérium között. A területi szerveknél is különválasztották a feladatokat. A 11 vízgazdálkodási körzet helyett létrehoztak 11 kultúrmérnöki és belvízrendező hivatalt, valamint a 12 árvízvédelmi és folyamszabályozási hivatalt.

Az önálló vízügyi államigazgatás 1953. október 1-én alakult meg, amellyel megkezdte működését az Országos Vízügyi Főigazgatóság és 11 vízügyi igazgatóság. Közöttük a Budapesti Vízügyi Igazgatóság is: Pest vármegye, Nógrád vármegye, Bács-Kiskun vármegye és Budapest főváros működési területtel. A kirendeltségeinek székhelye – többek között – volt Baja és Kalocsa is. Az új szervezetben került sor az igazgatóságon az 1954. évi dunai nagy árvíz elleni védekezésre, egészen az országhatárig, mert az önálló bajai vízügyi igazgatóság csak 1955. január 15-én alakult meg Bács-Kiskun vármegyei működési területtel. Az OVF a vízügyi igazgatóságok nevét 1959. július 6-i hatállyal természetföldrajzi területüket kifejező elnevezésre változtatta, így az igazgatóság neve ettől kezdve Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság lett. Az igazgatóságokon megalakultak a területi szervek, a szakaszmérnökségek, felügyelőségek is.

Az egységes vízügyi igazgatás történetének első szakaszában, 1957-ig, az állami vízügyi feladatok előtérbe helyezése volt a jellemző. A tanácsi szakigazgatási szervek vízügyi munkája is a felügyelete, irányítása alá került, és így a helyi vízügyi feladatkörrel teljessé vált a vízügyi igazgatás tevékenysége. Ekkor azonban valamennyi vízügyi feladat és minden vízgazdálkodási igény kielégítése közvetlenül az államra hárult, mely a vízügyi szervezet, illetőleg a tanácsok vízügyi feladata volt. A társadalom részéről jelentkező követelmények és igények növekedésével azonban egyre világosabbá vált, hogy a vízgazdálkodásban a közvetlen érdekeltek kezdeményezésének és költségviselésének számításon kívül hagyása, minden munkának az államra hárítása, a fejlesztések legfőbb akadálya. A vízügyi jogalkotás eleget téve e felismerésnek, bevezeti a helyi vízügyi feladatok költségáthárításának rendszerét, az érdekeltek részéről elvégzendő feladatok ellátásának társadalmasított formáját, és létrehozza a vízgazdálkodási társulatokat.

Tulajdonképpen ezzel vált teljessé a vízügyi szervezet korszerű alapjai, amelyekre támaszkodva az 1960-as évek elejétől megindulhatott a későbbi vízügyi szolgálat tevékenysége, az egyes szakágazatok tervszerű és színvonalas munkája, a közigazgatási feladatok ellátása. A vízügyi igazgatóságok szervezeti felépítésében egyre nagyobb jelentőséggel bírtak a szakaszmérnökségek, amelyek mint „a terület gazdái" közvetlen kapcsolatot építettek ki a helyi érdekeltekkel, mind hatékonyabban látták el feladataikat. Az egységes vízügyi szervezet kialakulásának szempontjából alapvetőnek kell tekintenünk az 1964. évi IV. vízügyi törvény megalkotását, mert ezzel teljesedett be az önálló vízügyi államigazgatási ágazat kialakulása. Ettől kezdve, ennek keretében valósult meg a vízgazdálkodási közfeladat és működött a vízügyi szervezet egészen 1995. évig. 1995-ben az Országgyűlés megalkotta a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvényt. A következő években hatályba léptek a vízgazdálkodási törvényeire alapuló, a vízügyi ágazat működését szabályozó új kormányrendeletek, miniszteri rendeletek és az 1964. évi vízügyi törvény hatályát vesztette.

A rendszerváltozás óta az állam irányító szerepe megváltozott, a tisztán állami tulajdon lebontásra került, a tulajdonviszonyok átalakultak, az állami tulajdon mellett megjelent az önkormányzati tulajdon és a magántulajdon. Ennek megfelelően a vízgazdálkodási törvény két fő feladatcsoportot határoz meg: a közfeladatokat és az egyéni érdekűeket. A közfeladatokat az államnak és a helyi önkormányzatoknak kell ellátni. Az egyéni feladatok az ingatlan tulajdonosokra, a vízilétesítmények engedélyeseire hárulnak. A vízügyi szervezet közfeladatként ellátja az állam tulajdonában lévő vízi létesítmények fejlesztését, fenntartását, üzemeltetését, a kiépített árvíz- és belvízvédelmi műveken a vizek kártétele elleni védekezést, a hajóút fenntartását, üzemelését, a vízrajzi tevékenységet.

A vízügyi ágazat munkáját különböző minisztériumok irányítása mellett végezte (FM, KVM, KHVM, KöViM). Az OVF, mint főhatóság rendelkezett a közvetlen ágazat irányítási jogkörrel. A 39/1968. (X. 30.) Künn. rendelet alapján 1968. október 1-i hatállyal a neve Országos Vízügyi Hivatalra változott, minisztériumi hatáskörrel, a vezetője államtitkári rangban volt. Az első vízügyi államtitkár Dégen Imre volt, aki 1957-1976. között – közel húsz éven keresztül – irányította az ágazat tevékenységét. Az OVH vezetője – mint az önálló vízügy ágazat irányító szerve – 1988-ig, azaz húsz évig volt minisztériumi jogokkal felruházva. 2002 májusától a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztériumhoz, 2011. január 1-től a Belügyminisztériumhoz tartozik az ágazat, így az OVF és a 12 vízügyi igazgatóság is.

A KDVVIZIG a megalakulása óta a jelenlegi székhelyén működik (1088 Budapest, Rákóczi út 41.), amely az akkori VITUKI épülete volt, annak a III. emeletén kapott helyet. A Hatósági Osztály a Széna tér 1., majd a József nádor tér 10. alatt működött a hetvenes évekig, amikor az igazgatóság megkapta a jelenlegi épület teljes használati jogát. Az igazgatóság 2003. december 31-ig látta el az elsőfokú államigazgatási hatáskört, ezen belül a hatósági és felügyeleti feladatokat. A szakaszmérnökségek kezdetben saját művek kiépítésével, öntözőtelepek építésével, a gát- és csatornaőr hálózat megszervezésével, a területi szakmai kapcsolatok kialakításával, a területi műszaki feladatokkal foglalkoztak.

A vízügyi ágazat tevékenységét az egységes vízgazdálkodás megteremtéséért, a vizek mennyiségi és minőségi védelméért, a nemzetgazdasági vagyon árvízvédelmi és belvízvédelmi biztonságának kiépítése és védelme érdekében végezte és jelenleg is végzi. A Közép-Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság is ezen feladatok végrehajtásáért alakult és immár hatvanöt éven ezen elhatározás megvalósulásáért dolgozik.